„Tudják, kérem, én világ életemben olyan voltam, aki kerültem a sokaságot, a tömeget, a csődületet. Kivontam magam, kivonultam, hogy csendes szemlélőként, kívülállóként vegyem szemügyre a dolgokat. Illetve, persze nem. Nagyon is sokszor belevetettem magam a dolgok közepébe, a társaságba, a bulikba. Hogy ellensúlyozzam azt a végtelen belső ürességet, amit kívülállóként éreztem. Hogy kompenzáljam, vagy legalábbis balanszírozzam bensővé váló létezésem ürességét. Hogy részt vegyek, érintkezzem, cselekedjek végre-valahára, hogy történjen már végre valami. Ám mikor belevetettem magam mindezekbe, végtelen külső ürességet kezdtem érezni, külsővé váló létezésem semmisségét. Ekkor ismét kivonultam, hogy kiegyensúlyozzam azt a külső ürességet, amit résztvevőként, nevezzük így, „belülálló”-ként éreztem. Aztán kezdődött minden elölről. Zsákutcába kerültem, pontosabban egy olyan körforgalomba, melyből nem tudok lehajtani, de amelybe behajtani sem lehetséges.

            Feltéve, ha útmetaforákban gondolom el az egészet.

            Két üresség, két semmisség között találtam hát magam, így a végén már csak abban reménykedhettem, hogy az átmenetek során, míg a külsőből a belsőbe, illetve a bensőből a külsőbe lépek, talán egyensúlyra találok. Hogy megtalálom az egyensúlyt két egyensúlyozási manőver között, amit a belevetés és a kivonulás önmagában jelent. Mintha egyfolytában kanyarodtam volna, s az út soha nem akarna kiegyenesedni. Kezem a kormányon, már nem is kell tekerni, csak tartani, mivel épp abban a szögben kanyarodom, amit a kormány elfordulása biztosít. Mert kanyarodni olyan, mint egyfolytában ráhajtani egy még nem létező egyenesre, ugyanakkor egyfolytában lehajtani egy már nem létezőről.

            De az is lehet, hogy csak azt a pillanatot kerestem, mikor még nem léptem be kintről, vagy mikor még nem léptem ki bentről, hanem úgyszólván a határon álltam, a küszöbön. Mint mikor épp szólásra nyitjuk a szánk, de még nem beszélünk, épp indulni akarunk, izmaink megfeszülnek, de még nem mozdultunk egy tapodtat sem. Vagy mikor társaságba megyünk hosszas egyedüllét után, már készülődünk, talán már el is indultunk, de még magunk vagyunk, mégis mintha már félig kifordultunk volna magunkból. Lélekben már félig ott vagyunk, ahogy mondogatjuk magunknak, ki tudja milyen lelkünk a másik ki tudja milyennek. Vagy épp ellenkezőleg, még ott vagyunk valami összejövetelen, eseményen, de már mégsem vagyunk ott, gondolatban előreszaladtunk, befordultunk önmagunkba, már otthon vagyunk, és nem is értjük, miért is indultunk el, miért is mentünk mások közé egyáltalán. Nos, engem ezek a pillanatok érdekeltek, ezek foglalkoztattak, ezek a határállapotok, küszöbhelyzetek, a létezés sehova nem tartozó terei, mikor egyszerre lehettem kívülálló és belülálló, és épp ezért persze egyik se voltam. Azon töprengtem ugyanis, hogyan lehetne ezeket a pillanatokat megnövelni, kinyújtani, addig húzni szét, míg létezésem egésze bele nem fér. Akkor talán eltűnik az a szédülés, amit az örökös belevetés és kivonulás, az állandó ki-be járkálás, a folytonos kanyarodás okozott. Aztán rájöttem, hogy ama pillanat nyújtása, mely a külső és benső üresség, létezésem két semmissége között húzódik, maga is egyfajta üres hely, egyfajta űr, amibe beköltözhetek. Hogy úgy tűnik, külső és belső ürességem között egy másfajta üresség, ha szabad így mondanom, egy hatványra emelt üresség található, mely olyannyira mentes létezésem külsővé és bensővé válásától, tulajdonképpen olyannyira végtelenül üres, üresebb az üresnél is, hogy egy merész fordulattal bízvást nevezhető a lét teljességének.

            Ez volt, kérem, az én frivol mozdulatom, egzisztenciám salto mortale-ja. Egyenesen hajtani a kanyarban, megállni zuhanás közben, egyensúlyra lelni a szédülésben, otthonra találni az idegenségben, végső soron megkapaszkodni magában a semmiben. Nyílegyenes út visz már körbe-körbe, a körforgalom lett az otthonom, mintha éjjeli lepkeként repülnék a fény körül.

            Feltéve, ha útmetaforákban gondolom el az egészet.”