2014. máj 20.

Vasalás - atavizmus

írta: nékhó
Vasalás - atavizmus

Vasalok. Soha életemben nem vasaltam, legalábbis így hittem. Identitásomba ez épült be. Meg hogy felesleges hülyeség. Most mindenesetre vasalok, a fejem nem fáj, lehet, hogy valamit rosszul csinálok, mindegy is. Ám míg vasalok, jön vissza valami, először csak sejtésszerűen, a kéztartásban, mozdulatsorokban, aztán a szagban, a látványban, a vasaló kotyogásában, és így tovább. Végül emlékképek villannak fel, melyekben kisgyermekként állok anyám mellett, aki vasal, segítek neki, tolom-vonom, simítom, ügyetlenkedek, de azért megdicsér, épp úgy, mint amikor tésztát gyúrtam, pogácsát szaggattam, tortát formáztam. Később felhagytam ezekkel, elfelejtettem, elbagatellizáltam őket. De most már emlékszem, mert emlékeztet a kezem, a tapintásom, a szaglásom, hiába az előreszaladó gondolat, a jelenbe, a mostba vágyó hiú és dölyfös tudat, a testem visszavisz és emlékezik, akár akarom, akár nem. Saját testem a múltam és saját múltam a testem, ez az atavisztikus, gyermeki hús, ami ide-oda csúszkál és császkál az időben.

Szólj hozzá